Kallos Bea Little Miss című kiállítása a hamis illúziók egyik leginkább visszatetsző forrását, a gyermekszépségversenyek talmi és morálisan kétséges világát mutatja be a fotóriport eszközével. Érzékenyen, okosan, kíméletlenül.

Semmi sincs a gyermekszépségversenyek világában, ami ne adna okot a szomorúságra. A remények számító kiporciózása és a szülői revánsvágy rettenetes és unalmas dramaturgiája nem hat jótékonyan a képzeletre, és nem hív értelmes párbeszédre. Méretarányosan zsugorított, romlott felnőttlelkeket cipelnek hamvas gyerektestek: ennek a morális dögtemetőnek a létezésére még az sem mentség, ha esetleg valamiféle hamis versenyszellemtől vagy egyéb homályos késztetésből maguk a gyerekek óhajtanak színpadra tipegni bikiniben vagy tűrni a sminkeléssel és a hajbelövéssel eltelő órák unalmát. Erre a morális felhorgadásra itt, Kallos Bea Little Miss című kiállítása kapcsán elsősorban azért is van szükség, mert esetleg akad majd olyan néző, aki valamiféle árnyaltságot és megértést kérne számon a fiatal alkotótól, a téma rejtve maradt aspektusainak – netán valamiféle pozitívumnak – a megmutatását. Erről azonban nincs, mert nem is lehet szó. Kallos nem tesz mást – és ez éppen elég –, mint hogy kamerájával elmerül ebben a voltaképpen középkori módon karneváli forgatagban, és elsősorban arra a viszonyra koncentrál, ami a látszólagos főszereplők (a gyerekek) és az elbeszélés valódi alakítói (a szülők) között jön létre ebben a nagyon művi és nagyon gagyi környezetben. Kamerája nem ítél, de kíméletlenül alkot véleményt pusztán a rámutatással.

Kallos rokonszenve a gyermekeké: megmutatja a magányukat és a kiszolgáltatottságukat. Egy-egy fotót elnézve nehéz megspórolni a hangzatos kijelentést: embervásár folyik ezeken a rendezvényeken. Az egyik fotón az anyuka szinte úgy simogatja-tapogatja a kislányát, mintha mázsálás előtt álló lábasjószág lenne. Nem hat a felfedezés erejével, de a képek többsége inkább a felnőtt kísérők kisszerű igyekvéséről, mint magukról a porondra állított apróságokról szól. A földön heverő bevásárlószatyrok, a kínai piacon vásárolt elegancia és valamiféle általános elvásottság néz ránk a képekről: a gyerekeiket felkészítő szülők minden, a szebb élet és az általuk elképzelt minőség kellékét gyerekeikre erőltetik. A nagy igyekezet vége persze nem lehet más, mint valamiféle eleve virtuálisan létező valóság utánzata.

A maga képére

Fotó: Kallos Bea

A gyermekszépségversenyek világa önálló univerzum, ami átalakítja a benne létezőket. A legszomorúbbak éppen ezért azok a képek, ahol a gyerekek arcvonásait, gesztusait már láthatóan ennek a mesterséges világnak a törvényszerűségei gyalulják egyformára: üres vagy egymást kritikusan méregető tekintetek, lebiggyedő ajkak és persze könnyek. És ne legyen illúziónk: a Magyarországon zajló nemzetközi gyerekszépségverseny semmivel sem emelkedettebb vagy igényesebb, mint a bulgáriai, ahol Kallos szintén fotózott. A giccsé aljasított folklór és az ártatlanságot nyilvánosan meggyalázó versenyszámok prosztósága valódi globális termékké avatja ezeket a rettenetes seregszemléket.

(Kallos Bea: Little Miss. Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház. Megtekinthető szeptember 1-ig.)